Gondolom sokakra ráakasztották már ezt a jelzőt, Magyar Durrell, rám is. Mikor még azt sem tudtam ki az a Gerald Durrell, amikor igen, akkor meg már késő volt... Hozzá 
hasonlóan egy eldugott kis vidéki állatkertben találtam magam, ha nem is oroszlánok, de tarajos sülök között. Viszont az már egy késői történet.
Az elmúlt mintegy 20esztendőben sok ezer állattal kerültem kapcsolatba neonhaltól a mocsári hiúzokig, Süsü a zöld leguántól Artúrig a dolmányos varjúig, s megannyival kerültem az "átlagember" számára érthetetlen szituációkba. Egyetemistaként a lakásom erősen hasonlított az állatkert pálmaházára, csak sokkal zsúfoltabban. Főleg díszhalakat tenyésztettem, s sok idősebb úr megfordult nálam olcsó vagy ritka halakért, akik méltatták, hogy hát még ma is vannak ilyenek? Nekik a kollégiumi szobájuk tengelicekkel volt tele... vagy éppen törpe egereket cipeltek vonaton ország szerte... Ezért is indítom ezt a blogot, talán nem leszek egyedül. No meg egy barátom miatt is, aki már meg sem mer látogatni, azok után amin már átesett. Minden látogatást kisebb traumaként, meglepetésként ért meg.
Az első alkalommal Artúr2-be botlott. Budán az egyik buszmegállóban ácsorogva jött oda hozzám egy kisvarjú, repülni még nem tudott, de a cipőmre feltotyogni már gond nélkül. Volt nálam egy üres hűtőtáska, hát hazahoztam. (egy évvel korábban még a balatonparton lakva szintén gondoztam egy hasonló madarat, ő volt az 1. Artúr). Sovány, de teljesen egészséges állatnak bizonyult. Az egyértelmű volt, hogy az üres rágcsálóketrec neki lapos, ekkora kalitkára hirtelen nem volt keret, így a wc-ben mellmagasságban rögzítettem egy faágat, oda ültettem fel, alá újságpapírt téve. Az persze nem ért semmit, 2 naponta sikálhattam a csempét... Amikor épp nekem volt bent dolgot, egy partvist felállítottam, a fejére ültettem rá a madaram és kiraktam az előszobába, várjon ott. Általában dobozos és konzerv macskatáppal, apró halakkal etettem, csipeszről, szépen hízott, egy hangja sem volt hosszú ideig. Ahogy a szárnyát kezdte próbálgatni a partvis került ismét előtérbe, madár a helyére, majd a plafon közelébe emeltem és leengedtem, remélve, hogy az ösztönös csapkodástól majd erősödnek a szárnyai és kirepülhet, mielőtt még a szomszédok röptetnek engem a károgás miatt.
A következő látogatását az "ezmiez?" mondattal kezdte, ahogy kinyitotta a lakás ajtaját egy akváriumba botlott. Az előtérben ugyanis épp akkor ragasztottam egy közel fél m3-es medencét. Erős ecetszag, kósza üvegdarabok és persze befele csak az "akin" keresztül... 60cm magas, de lépj csak bele, nem fog eltörni! megkerülni már bajos lett volna. Inkább nem merészkedett beljebb. A szép idők, mikor még egyedül össze tudtam rakni egy "nagy" akváriumot. 
